Ma fagyott. Minden fagyos odakint. Minden lépés ropog, törik. Ebben rejlik a kulcs. Minden veszélyesen éles, veszélyesen kemény. Ugyanakkor a legkisebb, legártatlanabb fűszál is kiszolgáltatott saját törékenységének. A paradox csodája ez.
Fáradt vagyok, kimerült, minden egyes jeges-párás lélegzetemmel messzebb vagyok innen. Rossz kedvem van, vagy valami ilyesmi. Keserű vagyok, mint a citrom héja, savanyú, mint a leve.
Szattim, drága. Tudom, hogy neked is nehéz. Másképp, mint nekem, de ugyanolyan nehéz. Igazán, valójában nem fér a fejembe, hogy miképp érdemeltelek ki. Olyan csodálatos vagy. Csodálatosan különleges. Nélküled... Nélküled is biztosan boldogulnék, de sokkal elveszettebb lélek lennék, ebben biztos vagyok.
A még össze nem gereblyézett levelek most megdermedve, agyonfagyva árválkodnak a jeges járdán. Ha rálépek, apró darabokra törnek, haldokolnak a lépéseim súlya alatt. Sikolyaik apró repedések az ereik közt, míg elenyésznek az enyészetben. A rájuk rakódó vékony jégréteg hibája? Talán. Nem fain az ujjal mutogatás.
Fáj a fejem a gondolatok után. Túlságosan itt vagyok, jelen. És mégsem. Ahhoz nem eléggé, hogy észrevegyenek. Épphogy csak nem halványodik fakó lelkem. Törékeny érzet ez, múlékony. Mint a gyertya lángja lobban egy utolsót, beragyogja utoljára a szobát, serceg, füstöl, végleg kialszik, nincs több életjel. Csak a jellegzetes égett-viaszos illat marad utána, amiről mindenkinek a karácsony jut eszébe.
Mit gondolnak rólam az emberek, mikor magamba fordulva, csöndben, gondolatok nélkül ülök meredve a falnak támaszkodva?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Kommentelő! A megjegyzésed moderálásra kerül, hogy mindenképp elolvassam. Kérlek, ne ijedj meg, ha nem lesz rögtön megjelenítve. Ha tehetem, válaszolok is rá :) Köszönöm!