Töredékek

Törni akarok. 

Porcelánt zúzni, majd a szilánkokba markolni. Üvölteni a hegyormon, torkom fakadtából. Beléd akarok rúgni, a szívedbe, hátha akkor a helyére rázkódik, s felismeri, ami nyilvánvaló. Veszekedni akarok, aztán bűnbánóan a mellkasodhoz bújni. Azt akarom, hogy magadhoz vonj, átölelj, arcodat a hajamba túrd s én szavak nélkül is tudjam.

Tükörbe akarok nézni. Gúnyosan  a saját arcomba röhögni. Később mélyen szemem barnájába merülni, a reményben, hogy megtalálom a lelkem, s végre megértem önmagam. Igen, ezt akarom. Megérteni saját magam, saját lényem, még akkor is, ha utána undorodva fordulnék el, s az elkeseredett csalódás könnyeitől csillogna arcom. Akkor legalább tudnám a választ.
Elkeseredett könnyek... sírni akarok, végre, ismét. A könnyeimet akarom, hogy velük együtt kiereszthessem magamból. Hogy kieresszelek téged, a még be sem következett fájdalmas valóság arculcsapását. Mert ettől félek egyedül. Ez az egyetlen félszem, viszont ez nem hagy nyugodni. Rettegek a csalódástól benned. A csalódástól az emberekben.
Bőgni akarok szívből, őszintén, szánalmat nem ismerve, s nem bánva a megaláztatást, sem a gyengeséget.

Mert nem csak ők látnak majd gyengének, hanem én is annak érzem magam, s ez utóbbin van a hangsúly. Azt hiszem, a mélyből induló küzdelem a leg leg leg dicsőbb.