Tavaszodik. Már nem kell vakon elindulnom otthonról, s nem korom sötétben érek haza. Hűvös van, de süt a nap gyengén, erőtlenül simogatva a felé fordított arcokat. Jár a levegő, játszik a szabadon hagyott bőrfelületeken. A fejemben, a gondolataim közt zene szól, lendületesen lépek a ritmusára. Látom a velem szembejövők ajka szegletében azt az apró, megbúvó, pajkos mosolyt, ami arról tanúskodik, árulkodik, hogy bizony nem én vagyok az egyetlen, kinek a mindennapjaiba a napsugarakkal együtt egy kis derű is beszökött akaratlanul, öntudat nélkül.
Mindenki kiélvezi ezeket a pillanatokat, a hosszú sötét időszak után jobban esik a fény. Megbecsüljük.
Ilyen ez a mai nap. Szinte feledteti velem a tél jeges, fagyos, borús pillanatait. Különös.
Most... a jég felolvad. Az emberek, akik eddig bezárkóztak a sötét fagy elől, most kitárják a zsalukat és beengedik a tavaszt. Mindenki a saját reneszánszát éli át ilyenkor minden évben újra és újra. Ilyenkor kéne az Új Évet ünnepelni, ilyenkor kéne fogadalmakat tenni, s mindenkinek több ösztönzése lenne a kitartáshoz.
Azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Kommentelő! A megjegyzésed moderálásra kerül, hogy mindenképp elolvassam. Kérlek, ne ijedj meg, ha nem lesz rögtön megjelenítve. Ha tehetem, válaszolok is rá :) Köszönöm!